A múltonmerengés börtöne

Csak mondja és mondja és sorolja a múltbeli sérelmeit. Te már megértetted, sajnálod azt is amit nem követtél el, csak hagyja már abba! Volt ami volt, te már túlléptél rajta és tiszta szívedből vágysz egy könnyedebb, kellemesebb jelenre.
Ő is.
De, ha megkérdezed, hogy most mit szeretne, újra elmondja, hogy milyen rossz volt neki a múltban.
Hogy mennyire fájt 58 évvel ezelőtt az amit átélt.
Hogy mennyire megbánta, hogy akkor nem állt ki magáért.
Hogy most már egészen máshogy döntene.
Hogy többet nem akar ekkorát tévedni.

Ez a múltat-rázó sztorizás még akkor is letaglóz, ha nem veled kapcsolatos a régi dráma!
Mert tehetetlen vagy. Mert érzékeled, hogy ez sehová nem vezet. Illetve deee! Éppen csavar le a mélybe!
És még mindig nincs válasz arra, hogy most mit szeretne, mitől lenne jobb neki!!!

Ismerős szitu?
Ismerős az a kétségbeesett készenléti állapot, hogy úgy tennél valamit érte, csak mondja már meg, hogy mi lenne jó neki!
De csak még több infót kapsz a múltról…ami nagyon fájt…

Ismerős, amikor a falat rugdosnád, ordítva sorolod ami történt, amit igazságtalannak érzel és csak hajtogatod mindig ugyanazt mindig ugyanazt és egyre felháborítóbb a sok részlet ami eszedbe jut és egyre jobban fáj és eleged van, hogy veled mindig így bánnak és vagdalkozol…
És lehet, hogy ott áll valaki melletted, talán már egy kétségbeesett készenléti állapotban, aki szelíden mutat egy új lehetőséget, de te csak üvöltöd, hogy ő sem ért meg, nem érti miben vagy, elég volt, veled így nem bánhat többé senki…
Ismerős?!

Miért csináljuk ezt?
Miközben tiszta szívünkből vágyunk egy nagyszerűbb életre, miért nem nagyszerűbb dolgokat választunk ma, miért a múlton rágódunk?
Hol hittük el, ki tanította azt nekünk, hogy precízen ki kell elemezni a múltat, fel kell idézni rengetegszer, ha nem akarjuk, hogy ugyanaz megtörténjen velünk?

Képzeld el, hogy mész egy úton. Kanyargós, poros, oldalt növények. Nem tudod, mi van előtted, mert nem látod a kanyar és a fák miatt.
Jókedvűen, bízva Isten jóságában, vagy az univerzum téged támogató humorában, indián lépésben ugrándozol, fütyülgetve haladsz.
Mennyi az esélyed arra, hogy a kanyaron túl, valami álomszép helyre kerülsz, ahol csúcsszuper, indiánlépést-imádó, fütyülő játszótársak tárt karokkal, nevetve várnak téged?

Képzeld el, hogy mész egy úton. Kanyargós, poros, oldalt növények. Nem tudod, mi van előtted, mert nem látod a kanyar és a fák miatt.
De félsz. Mert már annyiszor megjártad! Már nem akarsz többet fájni és szenvedni. Eleged van. Utálod, hogy téged mindig bántanak. És mivel megtanultad, hogy az a bölcs, spirituálisan fejlett lény, aki jól megismeri a múltját, mert különben nem lesz jövője ( :D ) megállsz, visszafele fordulsz és felidézed azt, ami már megtörtént.
Mennyi az esélyed arra, hogy a kanyaron túl, valami álomszép helyre kerülsz, ahol csúcsszuper, indiánlépést imádó, fütyülő játszótársak tárt karokkal, nevetve várnak téged, ha csak állsz egy helyben a múlton rágódva?!

Visszafele nézel és letaglóz amit látsz. Pörgeted a múltad filmjét. Már annyi mindent tudni vélsz, hogy egyre több összefüggést felfedezel és még többet tudni vélsz, mert már látod, hogy ott és akkor mennyire igazad volt és jönnek az újabb aha felismerések és már azt is tudni véled, mi volt az igazi oka a traumáidnak és már érzed magadban az elszántságot, hogy veled ezt aztán többet nem csinálják és egyre több kép jön és még újabb történetek és egyre jobban érted magad és most már tutira tudni véled, ki bántott és melyik életből hozod a karmádat és már hihetetlen gyorsan még mélyebb storykat tudsz felidézni és … és csak ülsz a porban, hátrafelé nézve, téped a hajad és üvöltöd, hogy igazad volt, te tudtad és neked most is igazad van, mert te már tisztán látod a múltat.

És valóban. Igazad van.
Most jobb?

Közben elmentek melletted csodálatos emberek, akik hívtak magukkal, akik képesek voltak látni egy nagyszerűbb valóságot, akik bíztak abban, hogy ha a tekintetedet előre fordítod, az ismeretlenbe, ha mered elengedni a múltat, meglátod a jelenben az új lehetőségeket.
Közben nem vetted észre a kisarjadó füvet, a leáldozó és felkelő napot, nem vetted észre a madárkákat, a jóravaló lényeket, akik pont téged akartak ölelgetni, akik pont veled akartak játszani.
Most.
Akikkel együtt lehetett volna haladni a kanyargós úton egy olyan valóságba, ahol nem ismétlődhet meg az, ami a múltban történt.
Közben elment melletted az élet.

Ülsz az úton a múlt irányába bámulva, most már azokat is utálod, akik elmentek melletted fütyörészve. Haragszol rájuk, mert nem értettek meg, mert nem sajnálkoztak veled a múltbéli traumáidon.
De legalább most már tényleg tudod, hogy igazad volt!
Ugye milyen jó volt a múlton tartani a szemed? Beigazolódott, téged nem értenek, a te fájdalmad végtelen.
És még jobban szenvedsz, mert valahol tudod, hogy nem arra születtél, hogy a vélt sérelmeidet dédelgesd. Valahol mélyen ott zizeg benned a létezés vágya, az indiánlépés öröme és a játszópajtásokkal nevetés reménye, de elhallgattatod, mert az attól való félelmed, hogy nehogy még egyszer ugyanaz a sz.r megtörténjen veled, letaglóz.
Mindent betölt, minden apró sejteted, az elmédet. (Ilyenkor ki vagy te? Aki lehetnél, vagy aki a múltban voltál, aki már nem akarsz lenni?)

Nézed a múltad történeteit. És újraéled.
Most.
És most.
És most is, amikor választhatnál valami mást, mint ami eddig volt! Ebből a jelenlegi új választásból születhetne az új, a könnyedebb, boldogabb valóság, de te a múltat választottad. Kapaszkodsz a régi történetekbe, de abból csak a múltad születik újjá.
Most is.

És már megint igazad volt!